2

2018/3.

Változó igények, maradandó nyomok


 

„A fiatalok mindig figyelmeztetnek arra, hogy ne felejtsem el, hogy élek, és ne szürküljek bele a hétköznapokba” – fogalmaz Sárosi Gábor. Aligha találunk ma olyan kecskeméti vonatkozású színházi vagy ifjúsági kezdeményezést, amelyben nem merül fel a fiatalember neve, hiszen a hivatása egyben a hobbija, a hobbija pedig az élete, és egy interjú erejéig most bepillantást enged nekünk ebbe…

 

Milyen fiatal voltál?

A Hollandfaluban nőttem fel a ’90-es évek elején, ami akkor még egyúttal a város szélét is jelentette. A gyerekkorom gyakorlatilag az ottani akácerdők, az Arany János Általános Iskola, valamint a családi házunk által alkotott háromszögben telt. Rengeteg időt töltöttünk a szabadban, háborúsat játszottunk, bunkert építettünk, begyűjtöttük a kóbor kutyákat. Kamaszkorban, amikor az ember csipája nyiladozni kezd, elsősorban a családi minták vannak rá hatással. A nővérem és a bátyám is rockzenét hallgatott, érthető, hogy én is ebbe az irányba indultam el. A stílus és a hozzá tartozó eszmeiség (szabadságvágy, lázadás) keveredett bennem a szülői példával. Édesanyám (Orbán Edit) színjátszó köröket vezetett a Kecskeméti Ifjúsági Otthonban, ahová engem is magával vitt. Hatodikos koromban már aktív tagja voltam a csoportnak, és erősen belém ivódott az a másik típusú értékrend is, ami a kemény, áldozatos munkával, illetve a felelősséggel áll szoros kapcsolatban. Ebből a jó kis jin és jang együttállásból jött létre a mai Sárosi Gábor. A közvetlen környezet mellett persze nagyon fontos volt, hogy az én korosztályomnak még jóval több rekreációs és szórakozási lehetősége volt aktív közösségi életet élnie. 


„Mintegy ötszáz gyerek vált felnőtté a kezeim alatt”

Tizenharmadik éve vagyok a Kecskeméti Színjátszó Műhely vezetője, ahol jelenleg négy intézményi (Kada, Katona, KIO, Ciróka), valamint egy egyéni csoporttal működünk, melynek tagjai a most érettségiző és a színészi pályára készülő diákjaink. Ezeken kívül léteznek olyan drámás csoportok is a városban, akiket szintén tagoknak tekintünk, bár ők nem feltétlenül mind produkcióorientáltak, hanem általános belső műhelymunkát végeznek. A 2005-ös első csoportom óta mintegy ötszáz gyerek vált felnőtté a kezeim alatt. 


Mennyit változtak ez idő alatt a fiatalok?

Azt hiszem, egyértelműen kijelenthetjük, hogy óriási a változás. A digitális világ hatására a mai Z generáció már teljesen más megközelítést és elérést követel. Tizenhárom évvel ezelőtt sokkal egyszerűbb és könnyebb volt két fiatal között a fizikai és pszichés bizalom kiépítése, sokkal bátrabban használtuk a kommunikációs csatornáinkat. Ma viszont már egyre ritkábban érintenek, alig fordul elő, hogy beszéd közben mélyen a szemedbe néznek, hiszen a mai 14-15 évesek elsősorban vizuális anyagokkal kommunikálnak. Olyan, mintha a beszélt nyelvet átültették volna képekbe és gesztusokba, az önkifejezést pedig a digitális technikára bízzák. Ez az a pont, ahol a színház, a színjátszás nagy segítségükre lehet, hiszen megtanítja őket arra, hogy a testünk – minden érzékszervünkkel együtt – a legfontosabb kommunikációs eszközünk. Megrögzött színházi emberként azt gondolom, hogy csak ezek ismeretével és tudatos használatával őrizhető meg emberi mivoltunk.

 

Változtak a céljaik és az igényeik is?

A vágyaikban és az értékrendjükben nagyon erősen nyomon követhető a fogyasztói társadalomnak az a tulajdonsága, hogy mindent készen ad. Mi anno a Mátrix című filmben lenyűgözve láttuk, hogy a főhős egy gépre csatlakozik, és egy betáplált program segítségével azonnal tud karatézni, ők pedig most ugyanezt már valóságként kezelik. Az online világot fogják fel realitásként, emiatt elkopik a kreativitásuk, a materiális érzékelésük és a fantáziájuk. A digitális korszak az érzelmi és szociális területükre is hat, az emberi kontaktusokban és érzelmekben is elvárják a gyors és tökéletes beteljesülést, nem szeretnek időt pazarolni arra, hogy folyamatában sajátítsanak el valamit. Ezért nagyon sokszor esnek pofára, és értetlenül állnak a dolgok előtt. Ezeknek a következményei az olyan szélsőséges megnyilvánulások, mint az agresszió, a depresszió vagy az öngyilkosság.

 

Hogyan lehet kiszolgálni ezeket az igényeket?

Tény, hogy elöregedő társadalomban élünk, és évről évre egyre nagyobb a generációs szakadék a fiatalok és a nyugdíjasok között. Nehezen találja meg a közös hangot ez a két korosztály, ennek az egyik oka a már korábban említett kommunikációs váltás, amelyik az idősebb korosztályt nem igazán érinti, alig van rá hatással. Az ifjúsági igényekre viszont nem jelent megoldást, ha háttérbe szorítjuk őket, hanem – éppen ellenkezőleg – fókuszba kell helyeznünk a problémákat, és közös nevezőre kell jutnunk. Fontos szem előtt tartanunk, hogy az észszerű igények kiszolgálásával nemcsak a fiatalok rövid távú érdekeit támogatjuk, hanem az idősekét és a sajátunkat is, hiszen ők lesznek a társadalmi rendszerünk fenntartói. Egy ifjúságbarát városnak, mely meg akarja tartani a fiataljait, két fontos feladata van. Lehetőséget kell biztosítania a fiataloknak, hogy ellenőrzött körülmények között kiélhessék magukat, levezessék az energiáikat. A másik feladata a generációk közötti hídépítés. 


„Meg kell teremteni a generációk közötti párbeszéd lehetőségét”

Szerencsére Kecskemét felismerte ennek a szemléletváltásnak a jelentőségét, és az egyébként rohamléptekkel fejlődő gazdaság mellett az érintettek bevonásával egyre nagyobb figyelmet fordít arra, hogy még hatékonyabb helyi ifjúsági közösséget építsen, amelyhez projektvezetőként én is hozzájárulok a tudásommal és a tapasztalataimmal. A város vezetésének nem kell megoldania semmit ez ügyben, hiszen nem ott a probléma, hanem meg kell teremtenie a generációk közötti párbeszéd lehetőségét, és a megfelelő számú, formájú és rangú kommunikáció megszüli a maga eredményét.

 

Terítéken a kultúra

Gábor vezetésével négy évvel ez előtt indult útjára a Hírös Gasztroszínház, amelynek alapvető célja, hogy mesteri fokon ötvözze a gasztronómia és a színház értékeit. A vállalkozás mára kinőtte a városi kereteket, és az ország számtalan pontján találkozhatunk a különböző ínyencségekre (ételekre, italokra) vagy éppen vendéglátóhelyekre felfűzött kulturális élményekkel.

 

Miért szeretsz fiatalokkal dolgozni?

Elsősorban azért, mert mindegyikőjükben fel tudom fedezni önmagam fiatalkori énjét, és azt hiszem, nagyjából értem őket és tudom a válaszokat a problémáikra. Látom, hogy ebben a sokszor kegyetlen világban én vagyok az egyik nagyon fontos támaszuk lelkileg és motivációs szempontból is. Ezt bizonyítja az a sok-sok visszajelzés, amelyeket a már végzett, hajdani színjátszósaimtól kapok. Valamennyien visszajárnak és elmondják nekem, hogy milyen sokat adott nekik ez a közeg, úgy érzik, ezeknek a gyökereknek köszönhetően tudnak helytállni a mostani életükben. Ebből is látszik: ahogyan a szülővárosunk felkészít bennünket, az egy életre maradandó nyomokat hagy bennünk. Éppen ezért a fiatalok megtartásában és vissza-, illetve idecsalogatásában is óriási a közösségépítés szerepe.

 

Mit ad neked a fiatalokkal töltött idő?

Örök életet. Olyan, mintha ők tartanák nekem az örök élet vizét adó Szent Grált. Kortyoltatják velem, és mindig figyelmeztetnek arra, hogy ne felejtsem el, hogy élek, és ne szürküljek bele a hétköznapokba.

 

 

Bajáki Zsanett

 

 


 


© Minden jog fenntartva!