3

2018.1.

VÍZHÁZ – Harmadik utas energiamegtakarítás az építészetben



„Az építészagy, amikor tervez, másképpen működik, mint az általános gondolkodás. A logika gyakran az első megoldás felé indul el, és ezt vezeti végig. Ezzel szemben építészként ahelyett, hogy az első ösvényre rálépnél és azon végigmennél, visszatartod magad, hogy minél több ösvényt keress...” – vallja Gutai Mátyás építészmérnök, aki a Tokió Egyetem PhD-hallgatójaként disszertációjában vetette papírra a világ első vízházának ötletét. 


Hogyan lett belőled mérnök?

Mindig is szerettem volna építész lenni, gyakorlatilag már a gimnáziumban. A kecskeméti piarista gimiben érettségiztem, és az első építész, aki igazán nagy hatással volt rám, az Mende Valér, aki az épületet tervezte. Nagyon fiatal volt, amikor ez a ház elkészült. A felvételimet tulajdonképpen csak két helyre adtam be: az építészmérnökire és az építőmérnökire. Ez utóbbira csak azért, mert azt mondták, hogy egy év után esetleg át lehet jelentkezni az elsőre. Valószínűleg a kreativitás volt, ami a legjobban vonzott. Az építészetet már akkor is úgy láttam, mint egy átmenetet, mely egyrészt mérnöki gondolkodás – ami ráadásul a családomban megvan, hiszen édesapám, nagyapám és édesanyám is mérnök –, másrészt van benne egy nyitottabb irány, mely a kreativitás, a kreatív gondolkodás felé visz.


„Valószínűleg a kreativitás volt, ami a legjobban vonzott.” 


Mikor merült fel benned először a vízház ötlete?

Tanulmányaim során állami ösztöndíjakkal külföldre is eljutottam. Először Ausztriában voltam az Erasmusszal, utána Japánba utaztam, itt jött képbe a vízház ötlete. Számomra nagyon izgalmas volt, hogy Japánban kicsit másképp állnak az építészszakmához, különösen a Tokió Egyetemen, ahol a második diplomámat szereztem és a doktorimat írtam. Az európai gondolkodással szemben itt nagyon erős hangsúly volt az elrugaszkodottabb, kreatív gondolkodáson. A hallgatók vagy a kutatók sokkal több támogatást kapnak, hogy a kicsit radikálisabb vagy provokatívabb ötleteket is megvizsgálják. Szinte elvárás a szakma határait feszegetni és a saját komfortzónánkon túli lehetőségeket keresni. A magyar vagy európai gondolkodásban általában az anyag vagy a szerkezet felől közelítjük meg a házat, és arra koncentrálunk, hogy minél jobban megépüljön a rendelkezésre álló ismereteink és technológia szerint, a térbeli kvalitások pedig ennek eredményeként születnek vagy ebből következnek. Japánban egy kicsit fordítva volt. Ott a térrel kezdtünk, és utána próbáltuk megtalálni hozzá a szerkezetet. Mind a két gondolkodás izgalmas, de a kettő együtt adta azt az inspirációt, amelyikből a vízház született. 


Akkor még egyetemistaként kezdtél dolgozni ezen?

Igen, a doktori disszertációmat írtam erről. Már hallgatóként is megvolt az ötlet, de a PhD-ben kezdtem komolyabban foglalkozni ezzel. 


És már akkor gondoltad, hogy ez meg is valósul?

Nem, ez nem annyira jellemző. A tudományos publikációk nagy része, illetve a PhD-k szinte mindig szimulációkon alapulnak. Én is fölállítottam egyfajta matematikai modellt, hogy kiszámoljam, mekkora energiamegtakarítást lehet egy ilyen szerkezettel elérni a hagyományos szerkezetekéhez képest. Fölállítottam bizonyos elméleteket, melyek alapján kísérleteket és számításokat végeztem. A doktorim nagyjából erről szólt, és akkor még csak reménykedtem, hogy ezt egyszer meg is valósíthatom.


Miben egyedi az általad feltalált vízház?

Először is elmondom, mi az a vízház. A vízház egy olyan épület, amelyben a szerkezetek döntő többségében víz található, és ezek a tömegek össze vannak kapcsolva, hogy a víz szabadon áramoljon bennük. Ez azért nagy jelentőségű, mert ha van egy hagyományos épület, melyben csak egy panel van, mondjuk, egy üvegpanel és víz folyik benne, az nem vízház, az egy vízüveg nyílászáróval ellátott ház. A különbség az, hogy ez a vízüveg már önmagában jó energetikai tulajdonságokat mutat, tehát energiát takarít meg azzal, hogy nyáron elnyeli a hőt, mielőtt az bejutna a térbe, ráadásul azt a meleg vizet másra lehet hasznosítani, ezzel komoly energiamegtakarítást ér el a hagyományos technológiákéhoz képest. Télen pedig elteríti a hőt, mellyel hozzájárul a fűtéshez. Vagyis mind a két évszakban energiamegtakarítást lehet vele elérni, de nem használja ki a rendszer a teljes potenciálját. Ez az én kutatásomnak a legnagyobb különbsége a többi munkával szemben: nem álltam meg ott, hogy vízüveg, hanem összekapcsoltam az egészet egy rendszerré. Sikerült bebizonyítani, hogy ez a vízrendszer magára hagyva is hőt áramoltat és hűti saját magát, ezzel pedig további hozzáadottenergia-megtakarítást lehet elérni. 


Miért fontos ez az építészetben?

Ennek azért van jelentősége, mert napjainkban kétféleképpen lehet energiát megtakarítani, tehát csökkenteni a rezsiszámlát. Az egyik lehetőség, hogy szigeteljük a házat, a másik pedig az, hogy egy jobb minőségű hűtő- vagy fűtőberendezést vásárolunk, mely ugyanazt a teljesítményt olcsóbban, jobb hatásfokon képes kiszolgálni. Gyakorlatilag a lehetőségeink ebben ki is merülnek, tehát az építőipar ezt a két megoldást tudja kínálni. A vízház ezzel szemben felkínál egy harmadikat. Ez gyakorlatilag abból áll, hogy a víz elnyeli a hőt, elteríti, majd kisugározza a környezetbe, így gyakorlatilag védi a belső teret a túlmelegedéstől vagy a lehűléstől. Ez egy harmadik utas energiamegtakarítás, és eddig nem állt a rendelkezésünkre. 





Ez az ökologikus irányzat jellemző a mostani építészetben?

Egy épület ökológiai lábnyomát az úgynevezett life-cycle assessment számítással szoktuk meghatározni. Ennek a lényege az, hogy a tervezéstől a kivitelezésig és a használatig minden állomásnál felmérjük, hogy mennyire szennyezi a környezetet. Az építészet ökológiai lábnyoma nagyon fontos a szakma számára. Cél, hogy minél kisebb legyen az épületek energiafogyasztása, valamint a létrehozásuk során fellépő környezetszennyezés. Ezek a szempontok mindenképpen meghatározók, amikor fenntartható építészetről beszélünk, ami most már globális jelenséggé vált. A vízház ebből a szempontból azért is fontos, mert lehetőséget ad arra, hogy olyan építőanyagot vegyünk, amelynek olyan jó energetikai tulajdonságai vannak, mint a vízé; hiszen a környezetben elérhető, tehát a szállítással sem szennyezünk. Gyakorlatilag minimális energiabefektetéssel beépíthető az épületbe, ez pedig kiváló lehetőséget arra, hogy energiát csökkentsünk. 


Fontos volt számodra, hogy az első vízház Kecskeméten legyen felállítva? 

Mindenképpen. Amikor befejeztem a doktorimat, adódott egy lehetőség: az egyik középiskolai barátom segítségével uniós támogatásra pályáztunk, aminek az elnyerésével a kecskeméti gyártelepükön építettük fel a vízházat. Mivel ezer szállal kötődöm a városhoz, számomra kicsit szimbolikus értéke is volt ennek a döntésnek, és nagyon örültem, hogy így alakult. 


Milyen volt a hazai és a nemzetközi fogadtatás?

A fogadtatás alapvetően jó volt, de azt tudni kell, hogy az építőanyagoknál sajnos nagyon lassú az a folyamat, amíg egy találmány eljut a piacra. Egy-egy innovatív terméknél általában másfél évtized, mire a cég eljut oda, hogy piacra kerül a termék. Egyrészt a szabadalmaztatás tart nagyon sokáig – én is hét éve kezdtem a vízház technológiáját szabadalmaztatni, és a japán szabadalmaztatás tavaly novemberben ért véget, szerencsére, sikerrel. Másrészt egy ilyen jellegű terméknek nagyon sok teszten kell megfelelnie annak érdekében, hogy kijuthasson a piacra. Hogy a vízház még nem terjedt el széles körben, tehát nem van, mert rossz a fogadtatása, hanem egyszerűen az az oka, hogy ebben az értelemben még mi sem jutottunk el arra a pontra, hogy ez megtörténjen. De vannak nagyon biztató előrelépések: együttműködünk a székesfehérvári Jüllich Glas üveggyárral, és azon dolgozunk, hogy a termék minél hamarabb, reményeink szerint már idén év végén vagy jövőre piacra kerülhessen, elérhető legyen.


Azonkívül, hogy próbálod elindítani a vízházprojektet, miket csinálsz?

A Loughborough Egyetemen tanítok London közelében. Ez az egyik legrégebbi és legjobb műszaki egyetem az országban, és most indítottak el egy építészkart. Előtte Tajvanon tanítottam, szóval alapvetően kutatóként és építész-tanárként dolgozom. Van egy nagyon pici építészeti irodám, ahol ritkán, de vállalok tervezési feladatokat, amennyiben az izgalmas, és lehetőséget ad arra, hogy a megrendelővel közösen valami újat, innovatívat hozzunk létre. 


Mi a hobbid, ami belefér ennyi minden mellett?

Olvasni és utazni szeretek. Az olvasás, ha kikapcsolódás, akkor szigorúan nem építészeti téma; nagyon szeretem a történelmet, ilyen témájú könyveket szoktam keresni. Igyekszem minél több izgalmas helyre eljutni, és nem fontos, hogy az külföld legyen, de a természeti tájak előnyt élveznek, főleg ahol lehet hegyet mászni, túrázni.


Mi inspirál a munkádban?

Ha univerzálisan akarom megfogalmazni, akkor azt mondom, hogy az inspiráció mindig egy problémából jön. A diákoknak is mindig azt magyarázom, hogy az építészagy, amikor tervez, másképpen működik, mint az általános gondolkodás. A logika gyakran az első megoldás felé indul el, ezt vezeti végig, és ha nem működik, akkor kipróbál egy másikat. Ezzel szemben építészként ahelyett, hogy az első ösvényre lépnél és végigmennél azon, visszatartod magad, hogy minél több ösvényt keress. Egyébként ez elég sok nehézséggel jár, mert akármennyire nagy a kísértés, nem lehet rögtön rálépni a megoldáséra, hanem meg kell győződni arról, hogy az összes lehetséges úttal tisztában vagyunk, mielőtt eldöntjük, hogy melyiken indulunk el. Ez a metódus nekem rengeteget szokott segíteni abban, hogy olyan megoldásokkal rukkoljak elő a végén, amelyekre az emberek nem is számítanak. Ezt általában egy piramisként szoktam leírni, melynek az alján helyezkedik el a felfedezés, arra épül a következő szint, az inspiráció, a harmadik pedig a racionalizálás; csak utána készítünk prototípusokat, míg végül tervet vagy tárgyat. A lényeg az, hogy minél szélesebb az alap – a felfedezés, az exploration –, annál magasabb a piramis. 



Bajáki Zsanett





© Minden jog fenntartva!