3

2017/3.

Az orvos, aki mindent kézben tart



A vegyészmérnöki és a zenészi pálya is szóba jött, mielőtt a megye első kéz- és mikrosebészeti osztályát megalapította. A szakma legfiatalabb öregjeként mindig is a magyar embereket szerette volna gyógyítani, és leghosszabb műtéte során három darabból rekonstruált egy alkart tizenhárom óra alatt. Életéről és munkásságáról Dr. Kertész Gábor kézsebész mesélt az AIP’ART magazinnak.


Hogyan lett Önből kecskeméti sebészorvos?

– Édesapám mérnök volt, és amikor ’62-ben Kecskeméten elindult a Leninváros építése, elhívták Budapestről dolgozni, így az iskolát már itt kezdtem. Nem volt orvos a családunkban, és az is majdnem véletlen, hogy én az lettem, mert elsősorban inkább a kémia érdekelt, és egy ideig a gyógyszervegyész mérnök, sőt még a zenei pálya is szóba jött, hiszen tíz évig klarinétoztam. Azonban már az egyetemen megnősültem, és szintén orvos feleségemmel még a tanulmányaink befejezése előtt megszületett első gyermekünk, ami nagyban befolyásolta a pályaválasztásomat. Fontos szempont volt ugyanis, hogy olyan helyre menjünk, ahol lakást is kapunk. Mindketten az egyetem kiváló diákjai közé tartoztunk, de a családi életnek is megfelelő körülményeket nem tudtuk volna ott helyben megvalósítani. Akkor épült fel a Bács-Kiskun Megyei Kórház, ahová egy ösztöndíjprogram keretében már bejártam, és végül több lehetőség közül a baleseti sebészetet választottam.


„Én vagyok a legfiatalabb öreg a szakma alapítói között”

- A kézsebészet, mint önálló szakma csak ’94 óta létezik. Persze korábban is voltak ezzel foglalkozó kollégák, de nem állt azon a szinten, mint most. A terület kezdetlegessége adta a lehetőséget, hogy amikor megkérdezték, lenne-e kedvem a szakág kiépítésével foglalkozni, akkor igent mondtam. Jó döntésnek bizonyult, hiszen az én pályafutásommal párhuzamosan fejlődött fel a szakma, és ma már úgy szoktam mondani, hogy én vagyok a legfiatalabb öreg, aki a kézsebészetnek, mint szakmának a megalapítói között volt Magyarországon. A megyén belül pedig én hoztam létre a modern kéz- és mikrosebészetet, és kialakult körülöttem egy csapat, mely önálló osztállyá szerveződött.


Milyen feltételek kellettek a sikerhez?

- Nagy szerencse, hogy van érzékem a mikroszkópos munkához, mert nem mindenki képes vagy alkalmas erre. Fontos kitétel a kétszemes látás. Van, aki képtelen egyszerre koordinálni a két szemét, mindig csak az egyiket használja, tehát nem tudja növelni a látóterét. Akad, akinek a feje fáj, vagy egyszerűen képtelen huzamosabb ideig ülni. Márpedig a türelem és a kitartás nagyon lényeges. A leghosszabb műtétem tizenhárom órás volt.


Külföldi ösztöndíjak, önmenedzselés

- A műtétek száma alapvetően nagyon alacsony volt még a központokban is. Így aztán idő és lehetőség híján képtelenség volt itthon tanulni, viszont a rendszerváltás előtt csak a központi szervezeteken keresztül lehetett külföldre jutni. Egy professzor segítségével először az NDK-ban dolgoztam baleseti sebészként, majd pedig Bécsben, egy világhírű baleseti kórházban kaptam állást. Közben sikerült a német nyelvet is elsajátítanom, ráadásul egyhavi fizetésem átszámítva egyévesnek felelt meg itthon. Később már arra is lehetőség nyílt, hogy vidékiként, önmagamat menedzselve menjek ki tanulni. ’91-ben létrehoztam az ország első kézsebészeti alapítványát, és a javarészt helyi vállalkozóktól érkező támogatói felajánlásokból egyrészt tovább tudtam tanulni, másrészt műszereket szereztünk be, és népszerűsítő rendezvényeket szerveztünk. A már meglévő külföldi kapcsolatokat sikerült kamatoztatni, jó referenciáimnak köszönhetően – megkaptam három német állami ösztöndíjat – az igazán neves sebészek is fogadtak. Nyilván nem engedtek operálni – vagy nem a látott műtétet –, de hatalmas tapasztalatot jelentett, hogy nagy műtétekben asszisztáltam, így közelről láthattam őket. Közben lemásoltam azokat a szakkönyveket, amelyeket Magyarországon nem lehetett kapni, és amikor hazajöttem, a kórbonctanon próbáltam leutánozni a műveleteket. Az összes nagy és különleges műtétemet először itt gyakoroltam be, amelyekhez persze kellett a kórházvezetés támogatása is. Egy német professzor nekem adta a régi mikroszkópját, alapítványi pénzből pedig sikerült megvennünk az első komolyabb operációs szemüveget is. ’91-ben végeztem az első végtag-visszavarrást. Akkoriban még nem volt ilyen szigorú a munkavédelem, ráadásul Bács-Kiskun megyében virágzott a feketemunka, emiatt sok súlyos eset érkezett hozzánk. Hamar népszerű lett az újonnan indult szakterület, hiszen a fiatalok látták, hogy érdekes dolgok történnek, ráadásul a pályaválasztásnál mindig fontos szempont, hogy az ember kitől tud tanulni a későbbiekben. Az én akkori főnököm Dr. Dömötör Endre, az ország egyik legjobb traumatológusa volt, az idősebb kollégák, akik elmentek az osztályunkról, pedig mind osztályvezetőkként álltak munkába máshol. Ez hatalmas felhajtóerőt jelent egy szakmának.


Miért volt fontos Önnek, hogy Magyarországon maradjon?

- Mindig is volt egy erős magyarságtudatom. Amikor külföldön tanultam, akkor is úgy tekintettem magamra, mint egy keletről származó értelmes fiatalemberre, aki a keresztény Európa teljes értékű tagja. A másik fontos ok pedig, hogy én a magyar embereket szerettem volna gyógyítani. Az itteni egyszerű emberek „adó egy százalék”-ból befolyó alapítványi pénznek köszönhetem, hogy tanulhattam, képezhettem magam, hogy létrehozhattam ezt az osztályt, ezért úgy érzem kereknek a történetet, ha a munkámmal meghálálom. Eldöntöttem, hogyha képes leszek itthon megvalósítani a szakmai célkitűzéseimet, akkor nem megyek el. Szerencsére a feleségem is így gondolkozott, én pedig a lábujj-átültetésektől kezdve a bonyolult szájsebészeti beavatkozásokon át mindenféle műtétekben részt tudtam venni, így alkalmazhattam, amit megtanultam. Ha most 15-20 évvel fiatalabb lennék, akkor is úgy gondolkoznék, hogy kimegyek tanulni, keresni egy kis pénzt, aztán pedig visszajövök, a hazámba. Sajnos az anyagi feltételek nem sokat változtak a kezdetek óta, nyugaton akár a tízszeresét is megkeresi ma egy orvos annak, amit itthon, és ez értelemszerűen csábító. Belevágni azonban csak úgy van értelme, ha az ember rászán egy-két évtizedet arra, hogy kint is felépítsen egy egzisztenciát. Azt ugyanis senki ne gondolja, hogy aki kimegy, az rögtön professzorként kezd dolgozni. Az orvosi pályánál külföldön is éppúgy végig kell járni a szamárlétrát, mint bármelyik másik területen. Azok a meghirdetett állások, amelyekre a kollégák kiutaznak, javarészt olyan munkák, melyeket a helybéliek nem akarnak megcsinálni. Nekem szerencsém volt, hogy itthon olyan szintű munkát végezhettem és annyi megbecsülést kaptam, amennyit egy idegen országban sokkal nehezebb lett volna kivívni.


„Én a magyar embereket szerettem volna gyógyítani. Az itteni egyszerű emberek ’adó egy százalék’-ból befolyó alapítványi pénznek köszönhetem, hogy tanulhattam, képezhettem magam, hogy létrehozhattam ezt az osztályt, ezért úgy érzem kereknek a történetet, ha a munkámmal meghálálom.”


Melyek a legemlékezetesebb műtétek?

- Kiemelkedő szakmai kihívás volt az a karrekonstrukció, amelyik tizenhárom órán át tartott, de nem pusztán a hossza miatt, hanem mert három részből raktuk össze a fiatalember kezét, aki egy szalagfűrésszel darabolta szét. Különlegesnek számítanak azok a lábujj-átültetések is, ahol a kéz nélküli emberek alkarjára ültetett lábujjak mozgathatókká váltak, és fogó funkcióra alkalmasak. Egy tumoros rész kivétele után szájsebész kollégámmal alkarból nyert izomcsonttal és bőrlebennyel végeztük el az állkapocs-rekonstrukciót. A mikroszkópos átültetés lényege, hogy valahonnan elveszünk egy szövetrészt vagy csontot, melyet élő állapotban teszünk be egy másik helyre. Jelenleg elég változatosan telik egy napom, mivel több kórházban is dolgozom, és az egynapos sebészet is egyre népszerűbb.


Ez a fejlődési irány?

- Mi nagyon reméljük. Sőt igazából azt gondolom, hogy talán már előrébb is tarthatna, hiszen logikusan végiggondolva ez egy költségtakarékos megoldás. Sok betegnél nincs szükség a befektetésre, és ez globálisan nézve az államkasszának olcsóbb lenne, viszont amíg a kórházak csak akkor kapnak finanszírozást a beavatkozások után, ha minimum három napig bent van a beteg, addig nehezebb a szemléletváltás. De azért fokozatosan kiépül a dolog; ha jól tudom, mostanában Kiskunfélegyházán is elindul az egynapos sebészeti ellátás. Azt tudom mondani – a jelen állapotok fényében –, hogy az egészségügyben elsősorban nem fejlesztésekről, hanem állagmegóvásról van szó. Én magam akkor lennék boldog, ha a mi osztályunk változatlanul vezető osztálya lenne az országnak, és a kézsebészeti részleg az én nyugdíjba vonulásom után is működne, amire komoly esélyt látok.


A család és a karrier egysége

- Feleségem is tehetséges orvos, aki belgyógyászként kezdte a munkáját. A második gyermekünk megszületése után azonban – tulajdonképpen miattam és a családunk fenntartásáért – elhagyta a belgyógyászatot, és átmenetileg üzemorvosként, majd pedig háziorvosként dolgozott éveken keresztül. Fiatal orvosként nem nagyon keres az ember, ha pedig külföldön él, akkor tulajdonképpen csak költ, így én neki köszönhetem, hogy a család és a karrier egysége nálam működött. Talán mostanában jött már el az az időszak, amikor próbálom neki ezt visszaadni. Időközben ő is sok szakképesítést szerzett mind az üzemegészségügy, mind az egészség- és társadalombiztosítási vonalon, és jelenleg ő ennek a területnek a megyei orvos vezetője, én pedig igyekszem a szabadidőmből többet feláldozni, hogy ezt tudja csinálni. Így kerek az életünk. Gyermekeink közül – látva, hogy milyen nehéz volt az életünk – egyik sem választotta az orvosi hivatást. A nagyobbik közgazdasági vonalon helyezkedett el, míg a kisebbik inkább a művészetek, a dizájn és a belsőépítészet iránt érdeklődik. Bár nem a festés a fő területe, de éppen az első önálló kiállítására készül.


Mi jelent kikapcsolódást a mindennapokban?

- Sajnos a zene nem maradt az életem része, ugyanis a fúvós hangszerek nagy hátránya, hogy nemcsak a kéz felejt, hanem a száj is. Komoly gyakorlás kell, hogy újra úgy szóljon egy hang, ahogyan az ember azt akarja. Szinte az egész életemet végigsportoltam. Fiatalon a foci volt a fő kedvencem, de mellette kosaraztam, vívtam és atletizáltam. Amikor már nem volt időm meccsekre járni, akkor jött be az életembe a hosszútávfutás és a triatlon, illetve a nyelvtanulás. A kötelező oroszon kívül a külföldi tanulmányaim idején megtanultam angolul valamint németül, és mivel rendszeresen járok Spanyolországba, így azt is próbálgatom, hogy el tudjam olvasni a sporthíreket. Nagyon szeretünk utazni a feleségemmel, ebben egy időben volt kongresszusi turizmus, de sportturizmus is. A keleti kultúra szeretete miatt több közel- és távol-keleti országban jártunk.

 

Bajáki Zsanett

 


 


© Minden jog fenntartva!