2

2017/2.

A férfiember egyetlen ékszere


 


Édesapám régi műhelyének a hangulatát próbáltam megidézni a berendezéssel, a képekkel és ezzel a körülbelül százéves bútorzattal, amely még az ő kalocsai boltjában állt – fogad bennünket műhelyében az aranykoszorús órásmester, aki jövőre ünnepli „maszekságának” ötvenedik évfordulóját. Hanga István az általa gyűjtött mintegy nyolcszáz darabos órakészlet legjobbjaiból alapított Hanga Óragyűjteményben avatott be bennünket mesterségének részleteibe, a családi hagyományokba, és kiderült az is, hogy még meddig hordanak az emberek karórát.

 

Fontos volt Pista bácsinak, hogy az apukája órás volt?

– Hát persze, azért lettem én is az, meg az én fiam is. Azt nem mondhatom, hogy ránk erőltették, hiszen apám mindig mondta, hogy inkább tanuljunk. Iskolából hazamenet ott állt ez a munkapult, és amíg más rosszalkodott, nekem itt kellett írnom a leckét mellette. De azért mi link gyerekek szívesebben lógtunk az órák körül, és ahogy akkoriban az iparos családok gyerekei jellemzően az apai mesterséget követték, mi órásinasok lettünk. Hárman voltunk testvérek, a bátyám sajnos már meghalt, de belőle is órás lett, sőt a húgom is levizsgázott, de ő végül orvosi könyvtárosként dolgozott Kalocsán. Amikor elindult a GAMF, én is beiratkoztam, három évig tanultam nappali tagozaton, akkor szereztük meg a Magyar Rádió óráját is az iskolának.

 

Mikortól gyűjti az órákat?

– Már inasként sikerült egy-két órát szereznem, de apám nem volt híve ennek a gyűjtögetésnek. Ő azt vallotta, hogy annál, amit az ember egy élet alatt összeszed, többet ér elmenni az Iparművészeti Múzeumba. Én azért nem adok neki ebben teljesen igazat, mert rengeteg örömöt lehet találni a gyűjtésben akkor is, ha nem a legértékesebb órák kerülnek az ember birtokába. Igaz, hogy itt nincsenek tízmilliós értékek, viszont a tárlat áttekintése felér egy időutazással, akár 200 évet is vissza tudunk menni a múltba.


„Igaz, hogy itt nincsenek tízmilliós értékek, viszont a tárlat áttekintése felér egy időutazással, akár 200 évet is vissza tudunk menni a múltba.”

 

Az órát maga az idő találta fel…

– Ha végigjárjuk a Hanga Óragyűjteményt, szépen körvonalazódik a korszakok és az egyes kultúrák stílusa. Megjelenik a ’30-as évekbeli jólét, amikor kevesebbet javíttattak az emberek, mert nyolc pengő volt a szerelés, tizenegy pengőért viszont új Cessnajat lehetett kapni. Így aztán sok régi óra maradt a boltban, tömegével jöttek a vekkerek, a faliórák, apám pedig megjavította, amelyeket még érdemes volt, és eladta. Azonban a háború után egyszer csak nem lett óra, legálisan sem hozhattak be, csak az államilag gyártott ébresztőórák működtek a háztartásokban, de semmilyen karóra nem volt. Rengeteg zsebóra áldozatul esett a háborúnak, az aranytokokat szétszedték, eladták, és egy csomó szerkezet az órásoknál maradt. Külön iparág épült erre. Volt, aki számlapot, volt, aki tokokat gyártott, és a régi zsebórákat karórákká alakították vissza. Ezek voltak az ’50-es évek nagy karórái, melyek most is divatosak. Aztán ez a korszak is lecsengett, átvette a helyét a svájci csempészáruké, amelyeket dunai hajósok, sportolók hoztak az országba. ’56 után jött az orosz termékek egyeduralma. Persze az óra- és ékszerboltokban akkor is lehetett pult alól Doxát vagy Certinát kapni, de ezeket csak a módosabbak tudták beszerezni, mert általában ötször, tízszer annyiba kerültek, mint egy orosz óra.


„Az órák miatt lettem órás, az idő miatt lettem idős…”                                                  

– Jövőre lesz 50 éve, hogy belefogtam a maszekságba. Ahogy mondani szoktam: az órák miatt lettem órás, az idő miatt lettem idős. A szocialista érában voltak ugyan óra- és ékszerboltok a nagyobb városokban, mindenhol lehetett órát kapni – a zöldségesnél, az illatszeresnél –, csak éppen az órásnál nem. Aztán a ’90-es évektől már megengedték, hogy magánember is áruljon. ’68-ban elkezdődött az új gazdasági mechanizmus, én megszereztem a mestervizsgámat, kiváltottam az ipart, hogy nagy reményekkel belevágjak a szakmámba. Hamar rájöttem azonban, hogy sokkal nehezebb dolgom lesz, mint gondoltam, hiszen már bolthelyiséget találni is komoly akadályokba ütközött. A kiszemelt műhelybe nem engedtek be, ezért egy idős órásnak segítettem, és az albérleti szobámban javítgattam a tőle elhozott napi egy-két órát, amivel annyit kerestem, hogy minden este el tudtam menni a Dózsába vacsorázni.


A klozetügy

– Emlékszem, hogy vietnami strandszandálban mentem a hivatalba iparengedélyért, és nagyon haragudtak érte. Nem értették, hogyan akar egy strandszandálos, farmeros fiatalember órás lenni. Volt egy rosszmájú hivatalnok, aki sorra elutasította a kérelmeimet, hiába volt meg a mestervizsgám, az illetékbélyeg és minden szükséges dolog. Az albérletes tevékenységem idején találtam egy üzlethelyiséget magamnak a lordok házának belső udvarán. Egészen pontosan egy régi klozetot, ugyanis az emeletes bérházaknak közös WC-jük volt: egy tizenegy négyzetméteres, használaton kívüli helyiség. Erre kaptam ígéretet, végül mégsem adták oda nekem. Kimentem hát a Széchenyivárosba, ahol egy társasház szárítóhelyiségében megnyitottam az első boltomat. A kuncsaftjaim persze sokat mérgelődtek a körülmények miatt, kértem is az áthelyezésemet a lordokhoz, de a városi bürokrácia nem volt kegyes hozzám. Három érvényes megyei határozat ellenére sem akarták odaadni nekem a klozet kulcsait. Végül felsőbb nyomásra sikerült kiharcolnom a helyet, ahol majd’ tizenöt évet húztam le, amikor már nem lehetett tovább halasztani a bővítést. Akkoriban épült a Hornyik János körúti üzletsor, ahol hat iparos és hat kereskedő kapott boltot, és Mező Mihály tanácselnök jóváhagyásával nekem is jutott egy 63 négyzetméteres helyiség.

 

Kik javíttatnak órákat?

– Nagyon sokan ragaszkodnak a régi mechanikus órájukhoz, mert azt hiszik, hogy jobbak, mint amelyeket most lehet kapni, de az az igazság, hogy a kvarcóránál nincs pontosabb. Persze akad, aki a lehetetlent is meg akarja oldatni az órással. Előfordul néha, hogy a kuncsaft behozza az óráját, én pedig örömmel adnék neki egy ezrest, csak vigye máshová. Kecskeméten is vannak nyolc-tízmilliós órák, melyek bekerülnek hozzánk, úgyhogy azokra sem lehet azt mondani, hogy sosem romlanak el. Édesapám még javította Vorosilovnak, a Vörös Hadsereg marsalljának óráját. De a városból szinte mindenki hozzánk járt, politikusok, színészek, megfordult nálam Medgyessy Péter és Kövér László is. Ha a világon minden olyan precízen meg lenne oldva, mint az időmérés, akkor már nem lenne sok problémánk. Lehet, hogy az atomóra pontosságát illetően van némi szélhámosság – több száz év alatt eltér esetleg egy másodpercet –, hát valaki figyelje majd meg…


„Ha a világon minden olyan precízen meg lenne oldva, mint az időmérés, akkor már nem lenne sok problémánk.”

 

Lesz-e még órás 5-10 év múlva? Hordanak-e még az emberek karórát?

– Most már nagyon nehéz a javítás, mert kevés és nehezen beszerezhető az alkatrész, a nagykereskedők pedig nem mernek tartalékot felhalmozni, mert drága. Ráadásul a gyártók elfelejtettek egy dolgot. Annyira gépesített már az óraipar, hogy valószínűleg már a tokokat is préssel nyomják be, ezáltal szinte lehetetlen kinyitni őket. A régi világban a hátlapot egy bicskapattintással ki lehetett nyitni, most pedig nagyon meg kell küzdeni vele. A gyártóknak meg kellene oldaniuk, hogy egy elemcsere ne legyen lehetetlen. Ezekhez a feladatokhoz valóban szükségesek még az órások, ugyanis otthon sokan hozzáfognak, utána meg jönnek hozzám, hogy nem sikerült elemet cserélniük, vagy ha mégis, nem tudták visszacsukni a hátlapot, és közben összekarcolták a szép karórát. Márpedig ma már az óra dísz, státuszszimbólum, az időmérés pedig teljesen másodlagos, hiszen arra ott a telefon. Ebből adódóan egy ideig még biztosan szívesen veszik fel a nők is, hiszen csillog-villog, egyéniségre, személyre szabható, a férfiembernek pedig ez az egyetlen ékszere…

 

 

Bajáki Zsanett

Fotó: Banczik Róbert

Pinterest

 

 

© Minden jog fenntartva!